ÁLTALÁNOS HIDROGRÁFIA TÉRKÉPEK GEOMORFOLÓGIA FOTÓK TÁBLÁZATOK

Hidrográfia

1. A SAJÓ-VÖLGY ÉGHAJLATA

A vízgyűjtő a másodkori jura időszaktól napjainkig tartó Alpida-orogenezis Eurázsiai hegységrendszerének sávjában, három légköri irányító központú mérsékeltövi éghajlat alatt (W. Köppen rendszere szerint Ofbx típusú, Glenn T. Trewartha-féle éghajlat osztályozása szerint: D 8/a) terül el, az országos átlagnál viszonylag ritkább (< 0,3 km/km²) vízfolyáshálózattal. Jellemző, hogy a vízfolyások völgyeinek futása váltakozva illik bele az ÉNy-DK-i és az ÉK-DNy-i irányú törészónákba. Mai alakjukat a folyásirányt meghatározó tektonikai adottságon túl - a földtörténeti negyedidőszak (jégkorszak) éghajlati változásaira visszavezethető ciklusos fejlődésük során nyerték el. A vízgyűjtő éghajlati vonatkozásban jellegzetes átmeneti terület az Alföld és az Északi Középhegység között. Az éghajlati elemek változása itt kis területen belül is jelentős, a terület a meleg, száraz, mérsékelten forrónyarú körzethez tartozik.
Az uralkodó szélirány ÉK-i. Érdekes jelenség a főn, mely télen, vagy koratavasszal É-i légáramlással járó időjárási helyzetekben alakulhat ki a Mátra és a Bükk vonulata mögött.
A vízgyűjtő a Kakas J. féle nedvességellátottsági index szerint: nedves, mérsékelten nedves és mérsékelten száraz éghajlati körzetekben - az ÉNy-ról DDK felé csökkenő reliefenergiájú felszínnek megfelelően - helyezkedik el. A két állam - Csehszlovákia és Magyarország - területére kiterjedő vízgyűjtő ma a tartós hóhatár alatt terül el. A léghőmérséklet sokévi átlaga a vízgyűjtőn +9,0 C°.
A havi és évi léghőmérsékleti átlagokat az 1901-1950 évek alapján néhány állomásra a 3. táblázat tartalmazza.

A bükkszentkereszti átlagok általában 2 C° körüli értékkel alacsonyabbak, mint a Sajó-völgyi adatok. A beszivárgást téli évszakonként meggátló fagy határa, a kitettségtől függően, a felszíntől 0,8-1,3 m mélységig terjedhet. A jégképződés vonatkozásában a december-február közötti időszak a mértékadó.
A csapadék maximuma eléri az évi 1000 mm-t. A csapadék sokévi átlaga 680 mm-re tehető, amelynek 60 %-a a május-október hónapokra jut. A csapadék maximuma júniusban, minimuma január-februárban van.
A vízgyűjtő magyarországi részének csapadékviszonyait, a havi és évi sokéves csapadékátlagokat a 4. táblázat foglalja össze.

A táblázatban közölt adatok szerint az éves csapadékátlag legnagyobb Miskolc-Lillafüreden (729 mm) és legkisebb Hernádnémetin (530 mm). A terület éves átlagos csapadéka - néhány magasabban fekvő állomás kivételével eléggé kiegyenlített. A 25 állomás közül 19 állomás adatai ± 10 %-nál kisebb értékkel térnek el a 603 mm-es átlagtól. A havi átlagos csapadékösszegek is hasonló, viszonylag kiegyenlített képet mutatnak.
A csapadékmérő állomások adataiból a VITUKI egy korábbi kiadványában területi átlagokat számított és adott közre. Ezek közül a legfontosabb részvízgyűjtők havi átlagos csapadékát az 1901-1940 évek adataiból az 5. táblázat tartalmazza.

A táblázat a szelvényekhez tartozó teljes vízgyűjtő átlagértékeit adja, így ezek a magyarországi átlagoknál szükségszerűen magasabbak. A Sajó bánrévei szelvényére számított éves átlag jól mutatja, hogy a felső vízgyűjtő csapadékátlaga mintegy 150 mm-rel magasabb, mint a magyar területé. A Bódva, Hernád és Sajó vízrendszerének csapadékviszonyai éves átlagban alig mutatnak eltérést.
A hóviszonyok vonatkozásában elég kevés adat áll rendelkezésre. Néhány állomásra a havas napok átlagos számát a 6. táblázat, a hótakaró átlagos vastagságát a 7. táblázat mutatja.
A hó mintegy 70 %-a december-február hónapokban esik le, viszonylag egyenletes havi eloszlásban. A magasabban fekvő állomásokon átlagosan néggyel több havas nap van évente, mint a völgyekben.
A hótakaró átlagos vastagsága január-februárban a legnagyobb, a magasabb helyeken sem haladja meg a 10 cm-t, a völgyekben pedig jelentéktelen.
A hótakaró átlagos vastagsága K felé haladva - a kevesebb csapadék miatt - erőteljesen csökken, vastagabb hóréteg kialakulására csak az É-i, ÉNy-i területeken lehet számítani.

2. A SAJÓ VÍZJÁRÁSA

A folyók vízjárását, a lefolyás alakulását az éghajlati elemeken kívül számos tényező bonyolult kölcsönhatása szabályozza (domborzat, talaj- és kőzetminőség, művelési ágak stb.). A lefolyási viszonyokat meghatározó természeti-éghajlati tényezők a kontinentális hatás miatt a Sajó-völgyében viszonylag kedvezőtlenek. Az évi átlagos lefolyás a Sajó forrásvidéktől a torkolatig 320 mm/év értékről 32 mm/év értékre csökken, Bánrévénél 210, Felsőzsolcánál 155 mm/év.
A vízgyűjtőterület lefolyási tényezőjének értéke az országos átlagnál kisebb, a torkolat felé haladva 0,3-ről 0,05-re csökken (Felsőzsolcánál 0,21).
A Sajó magyarországi szakaszának vízjárása a vízmércék vízállásadatsoraival jellemezhető.  Az állami vízmércék adatait a 8. táblázat foglalja össze.

A három hosszú idősorú mérce mellett a többi öt mérce 1949-50-ben kezdett észlelni, így a vízmércék legkisebb és legnagyobb jégmentes vízállásai .is különböző időpontokban jelentkeztek. A jeges maximumokat - Felsőzsolca kivételével - 1963-ban észlelték. Az egyes mércéken 1950 után is más és más években észlelték a jellemző vízállásokat, ami arra mutat, hogy a kis- és nagyvizek levonulási viszonyai a hossz mentén erősen változnak. A vízjáték 284-496 cm között változik. Alakulásában a morfológiai viszonyok, töltésezetlen árterek mellett jelentős szerepet játszanak a különböző áteresztőképességű hidak is.
A vízjárás éven belüli változékonyságának jellemzéséhez a három hosszúideje észlelő vízmérce 1921-1970. évek közötti havi középvízállásai és azok szélső értékei adhatnak segítséget. Az 50 éves átlagokból szerkesztett menetgörbéket az 5. ábra mutatja a havi átlagos csapadékok változásával együtt.

Megállapítható, hogy a Sajó vízjárásánál a maximumok március-április körül, a minimumok szeptemberoktóberben alakulnak ki és a maximumokat a tavaszi hóolvadással együttjáró csapadékok okozzák. A június-júliusi csapadékmaximumok általában nem esnek össze a legnagyobb vízállásokkal.
A vízállások tartósságát a három fő mércére az 1911-1960 évek átlagában a 6. ábra mutatja.

A Sajó vízhozamviszonyainak jellemzéséhez a fontosabb vízhozamnyilvántartó szelvények vízállás-vízhozam kapcsolatai a 7. ábrán láthatók.

A felsőzsolcai szelvény március-november havi sokéves vízhozamtartósságait a 9. táblázat mutatja.

 A jeges hónapok vízhozamtartósságai a meghatározás ismert bizonytalanságai miatt nem kerültek közlésre.
Árvízvédelmi szempontból igen jelentős a különböző valószínűséggel várható évi legnagyobb jégmentes vízállások és vízhozamok ismerete. A bórarévei és felsőzsolcai szelvényre vonatkozó számítások eredményeit a 10. táblázat tartalmazza. A táblázatban közölt valószínűségek a hozzájuk tartozó, vagy annál nagyobb vízállások (vízhozamok) előfordulásának valószínűségét jelentik.

3. A SAJÓ JÉGJÁRÁSA

A Sajó jégjelenségeire vonatkozó bővebb ismereteink a múlt század végére nyúlnak vissza, amióta jégészleléseket végeznek az egyes szelvényekben. Az észlelések során megkülönböztetnek parti, zajló jeget, a folyó beállását, a beállt folyó megindulását követő zajlást, valamint a jég megszűnését.
Újabban rendszeres vízhőfok észlelések, is vannak, a léghőmérsékleteket pedig a területen levő meteorológiai állomásokon mérik.
A Sajó jégjárásáról tulajdonképpen egyetlen összefüggő feldolgozás, tanulmány sem készült. A VITUKI “Magyarország Hidrológiai Atlasza III. 3. Folyóink jégviszonyai" c. kiadványa sem ad átfogó feldolgozást, csupán a jégmegjelenés, a beállás, a jégmegindulás és jégmegszűnés legkorábbi, átlagos, illetve legkésőbbi időpontjait adja meg és közli az eddig észlelt legnagyobb jégvastagságokat. A vizsgált időszakban a jégvastagság Bánrévénél elérte az 50 cm-t, Felsőzsolcánál pedig 42 cm volt.
A Vízrajzi Évkönyvek alapján megállapítható ugyan, hogy mely években voltak jeges árvizek és milyen tetőző szintekkel, hogyan vonultak le, nem adnak azonban felvilágosítást a jeges árvizek kialakulásának körülményeire, lefolyására.
A Sajó jégviszonyainak számszerű jellemzéséhez a vízmércék jégadatait dolgozták fel. Tekintettel arra, hogy öt állomás 1950 körül kezdett észlelni, a részletes statisztikai feldolgozás csak három törzsállomásra terjed ki. Az alkalmazott feldolgozási módszer részletes ismertetése az érdeklődők számára az irodalomban rendelkezésére áll.
A következő jelenségek adatai kerültek feldolgozásra: a parti jég megjelenése (parti jeget általában csak az 1950-es évektől különböztetnek meg és jelentenek), az első zajlás kezdete, az első jégmegállás, az utolsó jégmegindulás, a jégmegszűnés, valamint a jeges, illetve álló jeges időszak hossza. A jégjelenségek gyakoriságát az 1900-1971, 1950-1971 és 1960-1971 közötti időszakra a II. táblázat mutatja.

A táblázatokból kitűnik, hogy 1950-től a Kazincbarcika, Sajószentpéter és Miskolc környéki szennyvíz és melegvíz bevezetések hatására Sajószentpéter-Felsőzsolca között (söt még Ládpetrinél is) a jégjelenségek gyakorisága kisebb, mint a felső szakaszon illetve Ónodnál. Ez a hatás még a felsőzsolcai 70 éves gyakoriságokat is észrevehetően csökkenti.
A három törzsállomásra vonatkozóan a jégjelenségek különböző valószínűséggel várható értékeit a 12. táblázat mutatja.

Az egyes dátumok, például a zajlás kezdete esetében a Felsőzsolcánál szereplő XII. 3. azt jelenti, hogy 20 %-os valószínűséggel lehet számítani arra, hogy a zajlás eddig a napig megkezdődik. Az értékek arra az esetre vonatkoznak, amikor egy adott évben ténylegesen jelentkezik jég.
Ha valamely időszak átlagára kell tájékoztató adatokat kapni (tehát nemcsak olyan évekre, amikor ténylegesen van jég), a táblázatok értékeit meg kell szorozni a jelenség gyakoriságával. Így a fenti példa esetében például 0,2X0,18 (11. táblázat) = 0,036; vagyis kereken 4 % a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi viszonyok között Felsőzsolcánál a zajlás XII. 3-ig általában (bármely évben) megkezdődjön.
A jégjelenségek középidejét a három törzsállomásra a 13. táblázat mutatja.

A jeges, illetve az állójeges napok időtartamának valószínűségeit a 14. táblázat tartalmazza (az első zajlástól a jég megszűnéséig, illetve az első beállástól az utolsó megindulásig).

4. A SAJÓ HORDALÉKJÁRÁSA

A Sajó hordalékviszonyainak alakulásáról kevés információ áll rendelkezésre. Történtek és történnek kísérletek a vízgyűjtőterületen keletkező hordalék meghatározására, rendszeresen mérik a lebegtetve szállított hordalék mennyiségét és foglalkoznak a görgetett hordalék, a mederátrendeződés során keletkező hordalék meghatározásával is.

Bogárdi vizsgálta részletesebben a Sajó hordalékviszonyait a miskolci és kazincbarcikai szelvényre rendelkezésre álló mérési anyag alapján. Adatai szerint az 1931-40 közötti évtized közepes hordaléktöménysége Kazincbarcikánál 1,06, Miskolcnál 0,31 kg/m³. A lebegtetett hordalékhozam 110, illetve 46 kg/s a vizsgált szelvényekben, ami 1.927.000, illetve 828.000 m³/év hordalékszállításnak felel meg. Az átlagos görgetett hordalékhozam Kazincbarcikánál 0,1, Miskolcnál 0,017 kg/s, vagyis évi átlagban 1.600 illetve 290 m³ görgetett hordalék vonult át a vizsgált szelvényeken.

A lebegtetett hordalék átlagos szemátmérője Bánrévénél 0,05 mm, ami Felsőzsolcáig 0,04 mm-re csökken.

Az utóbbi években végzett lebegtetett hordalékmérések alapján szerkesztett vízhozam-hordalékhozam kapcsolatokat a bánrévei és felsőzsolcai szelvényekre a 8. ábra mutatja.

A mederanyag hossz-menti változását - a VO szelvények d₉ átlagos szemcseátmérőinek ötös mozgóátlagolása alapján - a 9. ábra mutatja.

Az ábra szerint a mederanyag a 0-70 fkm között fokozatosan durvul, majd a 85 fkm-ig lényegesen finomodik és az országhatárig azonos határok között ingadozik.

5. A SAJÓ VÍZMINŐSÉGE

A Sajó már az országhatárnál erősen szennyezett. Jelentős szerveranyag terhelését bizonyítja nagy oxigénfogyasztása, biokémiai oxigénigénye, valamint kis oldott oxigén tartalma és ennek megfelelően alacsony oxigén telítettségi százaléka. A szennyezettség az országhatáron belül tovább növekszik és meghaladja a folyó öntisztító képességét (15. táblázat).

A Sajó magyarországi szakasza szervesanyag szempontjából erősen szennyezettnek minősül. A fehérjék és egyéb szerveranyagok bomlásából származó ammóniumtartalom is nagy, aminek további oxidációja a túlterhelés, gátolt mikrobiológiai tevékenység és rossz oxigénellátottság miatt csak kismértékű. Ez a jellemzés a Sajó teljes magyarországi szakaszára érvényes.

6. A SAJÓBAN ÉLŐ HALAK NEHÉZFÉM-TERHELTSÉGÉNEK VIZSGÁLATA

Hoitsy György
Pisztrángtelep, Lillafüred
Nagy Dezső
Ökológiai Intézet, Miskolc

ÉKOVIZIG 1989. Az északmagyarországi régió környezeti állapotának érékelése.
Miskolc.

Fekete E., Szabó S. A., Tóth A., 1991. A vízszennyezés ökológiája.
Budapest, ProNatura

Frederic Vester, 1982. Az életben maradás programja
Budapest, Gondolat

Nagy D., Hoitsy Gy., Losonci Cs., Szász R., 1995. Nehézfém-szennyezések vizsgálata a Sajó-völgyben.
Miskolc, Zöld Akció Egyesület